fényben kelő földön térdeplő lény ez ő porból ébred az égben kelő téren átívelő fénymező földön térdeplő légy akarod a tu da tot nem uralod ma ga dat nincsen hozzád ha son ló tudod jól, hogy isten vagy lesz, vagy nem lesz vagy van, vagy nincsen vagy volt, de nincs már vagy lesz, de nem létezett sohasem

szétcsúszok, mint a föld alattam, még egy kört megtettem, ebben a folyamatos mozgásban te vagy az a levegő, amit szívok és kifújok magamból szememnek feszül a valóság, és csak lesek a tisztánlátástól félholtan is az élbolyban, vonszol magával a testem megint csak megtalálta az útját, amit én nem is kerestem ugyan már, mit érek el? minek is, hogyan is tehetnék akármit, amikor évmilliárdokon átívelő sötétség bolyong felettem, és nem tudom, mi az, ami megtörténik, és mi az, ami nem minden, ami elindul, az is elhajlik én úgy képzelem hogy ez a galaxis is csak egy élőlény és amiben paraziták vagyunk ezen a nagy sejten hiszek a fenntartható állapotban folyamatos adagolás mellett egy bizonyos szint alá a lét soha le nem süllyed lehámlanak a funkciók elvesznek a körítések nappalok és éjjelek möbiusában végtelen élet

felnyitom és olyan gonosz vagyok és olyan gonosz vagyok és olyan gonosz vagy de most lebomlik, az, ami megfeszült és már söstétül is a szín ami ehető volt, már nincsen rajtad, már nincsen rajtad, azt már elvitték azt már elvitték már csak a zsiger szép a törött üvegeken folyik a szüzesség még, még, törd ezt is szét még semmit ne ments meg, csak pusztísd a pusztíthatót tessék, legyen olyan minden, amilyen te vagy, tegyél magaddá menjen minden beléd minden beléd minden kemény puhává érik az, ami biztos volt annál jobban folyik szét benned minden megvan, te mindent eltettél, te mindent eltettél, semmit ne lépj át, gyűjts össze mindent, ragadjon minden rád na most jött el az a majd egyszer, kijön minden, kijön minden, az, ami beléd ment, az, ami mindig is ott volt, csak nem tudtál róla, hogy ez meg itt eddig hogyan élt? de megnyugszik egyszer úgyis minden, és onnan nézzük és onnan nézem, ami nincsen, csak a maradék, csak a maradék fekete zsiger szép

I. felvonás összegyűjtöd az összes pontot az összes égről az összes angyalt mennyi csillag, mennyi hold, ennyi volt, visszanyal a fagylalt visszanéz rád a vak öregasszony, eget fakasszon, eget fakasszon és bőgjön a fejedre minden szép, amit rég nem bocsátott már ki az ég ki az ég, ki az ég jut majd melléd ami fáj, ami fáj, az csak a szép, visszajutsz a kiindulási pontba haver, a Verőköltő azt mondta, hogy a szavak magukba fordulnak vissza a legtisztább sem teljesen tiszta hát kalandra fel, de előbb hadd mondjam el, hogy te teremtettél és belőled élek most eljátszom neked, hogy neked beszélek, hogy hallod, amit mondok, hogy érted vagy ha nem is hallod, olvasod a szavaimat, mindegy, hogy valahogy eljutnak hozzád, célba ér, és megtalál, mindent megtalál, amit keres egyedül lennék folyton veled, csak hogy engem szeress, azt mondod, de figyelj, te gyűlölsz magban mindent, ami nem tőled szép, csak azt szerettem benned, amit én tettem beléd fenntartás helyett néha tényleg hozhattál volna valami mást fátyolnak, csak te nem látsz vissza oda mögé, ahonnan nézel, szárny a pár tollnak beint sárt tolnak megint, nincsen semmi, tárgytalan akkor minden járókelő félretol, mer hülye aki rossz helyen dekkol de akkor mért oda lép, ahol sejti a szívét, a semmire a semmi sem elég ok őrlángon elégek, mért kell folyton azt játszanom, hogy ez én vagyok II. felvonás úgy kell, hogy folyjon rólad a víz, tóduljál minden erőddel előre, és nyomd csak semmi nem állíthat meg, a kudarcoktól is kapj új erőre, vagy pont hogy nem kell annyira tolni, a teljes erőnél erősebben, és pontosan akkor, ha nem is várod, a jó helyen, a jó időben, a helyes ütemben jön majd minden, szinte magától, hiába vagy gyáva vagy bátor, jön majd minden talán ez lenne az, amit nekem is el kéne hinnem, de mindegy, mert hiába akarsz, nem tudsz lelépni a neked kijelölt útról hiába nem érdekel, hiába vársz útmutatást az Úrtól ugyanazokat a köröket futjuk le újra és próbálunk spirálban jutni a csúcsra, de talán pont az ajtóban a zár az, ahol majd rátalálunk a kulcsra kész vagyok hát minden jóra, ütött az óra, kihívom a sorsot a hóra, vagy ő megy, vagy én, mert a Föld kerekén vagy rám nincs igény, vagy erre az önsorsrontóra, akkora gyakorló óra az élet csak egy főpróba, és egyben az utolsó is a para normális itt megengedett, hogy félj, mert nem lesz más utoljára van éjjel szóval állítsd meg az időt, állítsd meg az időt, vagy pörgesd fel, de nem lötyöghet így tovább, vagy megállnom, vagy futnom kell ez a következő lábnyom nekem nem kötelező úgyhogy most maradok itt, vagy a távolabbit hozd nekem elő azt, amit nem látok itt, mert nem sok kicsit, hanem egyetlen nagyot lépnék most előre ez egy ámokfutás, vagy hogyha nem az, akkor én nem kérek belőle

rólam úgy határoztak, hogy ha már nem várok semmit, akkor kapok meg mindent, és nem hiszem el, és ha már kezdem beleélni magam, hogy ez maradhat így, rögtön véget ér és kezdődhet megint, várok egy éven át valami rohadt csodát, de csak nem jön semmi ha nem lenne minden rosszban valami jó, nem is lenne egyáltalán valami egyre inkább azt súgja, hogy ne öleljem át amit szeretek, csak figyeljem távolról és ha jön, küldjem el, ha vár, küldjem el, ha már elment, meg felejtsem el és szar lesz, de volt már ilyen milyen bús dúrba vág át az élet, mikor átvág, ha nem lenne minden rosszban valami jó, nem is lenne egyáltalán

inhalálj mélyen inhalálj mélyen magadba, míg más leszel, míg bele nem szárad a nemtörődöm nyugalomba inhalállak, míg más leszel, míg végül magadon kívül kell keresnem téged nekem az leszel, aki voltál, a te életedről szól ez a zsoltár az oltár hozzád megmarad. rögzíti a szólamaid. el kell most zárnom magam elől, de a dobozra írom a neved, hogy elfelejtsek mindent, amit nem lehet mikor boldogságba fullad kitenyészik benned a rád hagyott az öregséged nekem nem kell úgysem lehet megtartani, ahogyan én tudom megtagadni mindent, azt a keveset is, amit kaptam nyomom kifelé a világból a nyomom fészket rak bennem, azt mondtad ez az örökség kiabálsz ki az életedből: segítség hozzám segítettél, hozzád segítettem az lettél, aki voltam, az voltál, aki lettem meg sem születtek még az álmaid, amikor a vonatra feltettek már a gyermekkorod hajnalán megmondták: eltemetnek hogy felejts már el mindent, amit nem lehet mikor boldogságba fullad kitenyészik benned a rád hagyott az öregséged nekem nem kell úgysem lehet megtartani, ahogyan én tudom megtagadni mindent, azt a keveset is, amit kaptam nyomom kifelé a világból a nyomom de így volt jó, mert más ilyen nem létezik, azt hittem, hogy elveszett, de végül is csak a helyén nem néztem az életben még egy ilyen lenne, nem hinném, hogy már a valóságban élek sosem tudtam, de ne nekem válaszolj, mert asszem nem én kérdeztem

"hová viszel?" - kérded "soha még csak nem is tudtam ilyen tájakról" - azt mondod "hogyan is bízhatnék így benned? itt egyre bejjebb benned távolabb-e vagy közelebb, azt sem tudom" - azt mondod itt bennem: "mindenemmel együtt tartasz a kezedben és olyan, mintha be lennék zárva ebbe a folyamatos zárka-mennyországba és folyton jó csak olyan fárasztó mint még soha semmi sem és rögtön megkapom ami kell nekem még átgondolni sincs időm, hogy mi is lehetne a lehető legjobb, már meg is találom magam benne de nem érhetem el a határát, mert amint megérinteném, arrébb mozdul és csak megyek akárhová tartunk, megyek veled" - mondod és én is azt mondom, hogy "csak hagyom, hogy hadd történjen minden úgy, ahogy a leginkább akarom." beteljesül minden

csikorog a fogadon a vágyad, és nem hiszed el, hogy sikerül a szád félre eső szövetén kiderül, hogy magadnak falazol a hátunk mögött vagy ki tudja, mit csinálsz egyedül felszámítanálak, így semmibe se kerül én a napokhoz értek, ő hozzám ért az unalom kimarad a körből, ha harapod a napokat, ez nem az, amit tennél te inkább a határvidékemnél megsimogatsz, valami jó ér megsimogatsz, hogy valami jó érjen

semmim nekem előtted már nincsen mindent levetkőztél rólam a semmiért figyeld, ahogy neked csattan minden letagadhatatlan tényleg semmi nincsen leljebb innen már semmi nincs megvolt minden visszavonhatatlan a kiégett fűben sétálgatsz visszafelé ahol most bennem jársz, kiürített széthajigált flakonra lépsz én nem vagyok más van még egy pár korty furcsa színű lötty az aljukon ki tudja, mikor érsz oda, de egyelőre mások után még nem iszol majd visszajöhetsz, ezek itt lesznek ha később mégis megszomjaznál úgysincs az az ajtó, nincs az az ár, ami téged elsodor, innen kizár felgöngyölöm majd neked egyszer egy szép tekercsbe, ami volt velem visszatérő álmaim, kézenfekvő életem én nem vagyok más én ugyanolyan vagyok